Ma hétfő van, böjtnapom, valamint 4 testnevelés órám. Futással, erősítéssel, ahogy illik, a gyerekekkel együtt. Mégsem esik sehová a vércukor-szintem, nem szédelgek, nem támolygok. S hogy mióta nem hat meg az efféle huncutság – mármint, hogy nem eszek és mégis megy az élet – hagy meséljem el nektek egy régi, elveszettnek hitt, igaz történetben.
Valamikor réges-régen, valahol a 2000-es évek legelején (még csodálkozva pislogtunk, hogy nem jött el a világvége), egy távoli galaxisban, Szolnokon volt egy érdekes kihívás. Hírnök jött és pihegve szólt, a Magyar Kungfu Szakszövetség 24 órás tréninget szervez. Ez akkoriban még merőben új eseménynek számított, média is értesítve volt, a szakma érdeklődve várta a fejleményeket. A hadba hívó szó nem maradhatott válasz nélkül, természetesen a mi egyesületünkből is indult különítmény a próba teljesítésére, valahogy belekerültem. Indulás előtti napon, edzésen mesterünk sok szerencsét kívánt, majd csak annyit tett még hozzá:
Ja, szeretném, ha ezt a 24 órát élelem nélkül csinálnátok végig!
Nem volt őszinte a mosolyunk, de hát mit lehet tenni, bólogattunk nagy lelkesen. Másnap utazás (reggeli zéró), érkezés, átöltözés, felsorakozás, hivatalos megnyitás, aztán uzsgyi, neki az első edzésnek. A nap úgy épült fel, hogy 60 perc tréninget 15 perc szünet követett. Reggel 8-tól másnap reggel 8-ig. A tréningeket különböző stílusok mesterei tartották, vegyesen volt küzdelem, erősítés, formagyakorlat, aztán elölről….
Nos az első tréning utáni 15 perc elment az ismerkedéssel, beszélgetéssel. Semmi gond. Jött a második tréning, éppen kezdtük elérni az üzemi hőmérsékletet, mikor vége lett és ekkor történt az első sokk
a teremben rajtunk kívül mindenki -kb. 80 ember – elkezdett tízóraizni, előkerültek a kolbászos kenyerek és szendvicsek, csokik, rágcsák, müzliszeletek…
Mi meg nagy szerényen fogtuk a kis palack vizünket, leültünk a fal mellé és kortyolgattuk, majd mit lehet még csinálni az edzésig alapon légzőgyakorlatokat végeztünk, illetve csukott szemmel regenerálódtunk. Jött is a susmus, nézd már az arcoskodókat…. na majd edzésen meg csak csetlenek-botlanak… Nem így lett. A kolbászos szendvicsek megtették a hatásukat, has tele, energia megy az emésztésre, következő 2-3 edzésen csak ólomlábakon vonszolták magukat a tízóraizók. Ami egyébként kung-fuban nem kifejezetten számít előnynek. Szóval a 15 perces szünetekben azt láttuk, hogy az emberek fekszenek a parkettán és/vagy megint esznek egy kicsit, mert érzik, hogy nincs energia! Wow…. az arcoskodók (mi) ugyanúgy ültünk a fal tövénél, légzőgyakorlatokat végeztünk és csendes összpontosításban töltöttük a 15 percet. Ekkor már kezdett komolyabb feltűnést kelteni, hogy EZEK NEM ESZNEK…. a suttogó csatornán visszajutott hozzánk, hogy biztos buddhisták vagyunk. Aztán eljött a dél….
Olyan gasztronómiai tivornyázást ritkán tapasztal az ember egy sportcsarnokban, amit bemutattak a sporttársak.
S eljöve az ebéd utáni edzés, s lőn sírás és fogaknak csikorgatása. Mozgás az kevésbé…. a délutáni edzések intenzitásban inkább a “látványpékség” fogalmát közelítették. Mármint, úgy látszik, mintha…. de ha benne vagy, tudod, hogy csak a huzat mozgatja a gyakorló partnered. Kora délután jött egy nem várt meglepetés: követőink lettek! Azt vettük észre, hogy jobbra-balra tőlünk a fal mentén egyre többen ülnek és próbálnak meditálni…. mondjuk enni ettek előtte, gondolták hátha “lecsorog” valami a miénkből… na kérem szépen, akkor most alapítsunk vallást vagy ne? Eddigre mozgásunkban fényévekkel jártunk az átlag felett a kiugróan magas energiaszintnek köszönhetően. Semmi szédelgés, semmi rosszullét, semmi vércukor probléma csak a mozgás szabad öröme…. s így köszönt ránk az est.
Az éjszaka folyamán egy extra esemény történt azon kívül, hogy folyamatosan zombikkal kellett gyakorolnunk, akiket többnyire mi támasztottunk, hogy ne dőljenek el alvás közben: megjelent a sajtó! Egy helyi rádió élő adásban interjúvolta a résztvevőket, hogy miként, s hogyan…. Valahogy mi is felkeltettük a figyelmét a riporternek (nem értem miért), jött is oda a “szektához”, hogy, ugyan áruljuk már el, hogyan készültünk fel erre a nem mindennapi megmérettetésre. A sportdiplomácia akkoriban nem volt erősségem, úgyhogy élőben bele a mikrofonba, csatt:
Felkészülés? Ja, hoztunk egy palack vizet. De már megittuk….
A szervező mesterek szemei szikrákat hánytak és körbe-körbe forogtak perceken keresztül. Bocsi!
Reggel 8-kor vége lett a kihívásnak, ránk még várt a hazaút. Autóban meg nem eszünk…
Szemlér Ákos - Testaurator 